yaeyamai hirek

Draga Hirlevelet Olvaso Barataink!!!


Epp miota elkezdodott a nyar es egyre kalandosabb az elet, nem irtunk hirlevelet... bar ket megkezdett hirlevel is lapul a tarsolyunkban, ugyhogy majd igyekszunk bepotolni! Eloszor is nagyon koszonjuk a nevnapi es hazassagi evfordulos koszonteseket minden formaban, nagyon jol esett, hogy ilyen sokan gondolnak rank otthon!!!!! (itt nevnapot nem unnepel senki, a hazassagi evfordulonk meg ugyan ki tartana szamon...)

Most eppen Okinawa (ami egyebkent is Japan "melekszigete") mellekszigeteinek a mellekszigetein barangolunk, nev szerint a Yaeyama szigeteken, Okinawarol 14 orat hajoztunk ide (nem tudom, hogy ezt a "vilagvegeseget" lehetne-e meg fokozni). A jelek szerint nem sok feherember jart meg erre, mert nagyon megbamulnak az utcan es ugy neznek, mintha kisertetet latnanak, ha megszolalok japanul. Meg az okinawai nepdalaikat is tudom, ezzel aztan vegkepp hatalmas sikert lehet aratni :D.

Csendes pici szigetek ezek, alomszep azurkek tengerrel, korallokkal, egyszeru halaszemberekkel es -bar ok nagy buszken a japan dzsungelnek nevezik ezeket a tenyleg vad es buja novenyzettel szinte az atjarhatatlansagig benott szigeteket- en inkabb dzsumbujnak mondanam... vannak itt oriasi fak, sziklak, vizesesek, mangrove-erdok, szoval minden olyasmi, amivel egy hozzam hasonlo magyar halandonak meg nem nagyon volt alkalma talalkozni. Az elmult napokban satoroztunk a tengerparton, ahol ejszaka a csillagos egbolt lelegzetelallitoan kozelinek tunik. Megjartuk Taketomi szigetet is, ami egy 5km-es ici-pici skanzen jellegu sziget, ahol meg megoriztek a haboru elotti hagyomanyos okinawai hazikokat (egyebkent minden mindenhol beton-ez elegge hervaszto...). Hunor szerint ettol olyan, mint aprajafalva :D. Ici-pici piroscserepes fahazikok termeskokeritessel, amin burjanzik ezerfele szinben a hibiszkusz. Feher homokos utak, amiken a nosztalgiazni vagyo turistak bivaly vontatta szekeren docoghetnek vegig. A szigeten elvileg tilos a satorozas, dehat... a kalandvagyo magyar mit is tehetne mast, mint ejszaka leoson a tengerpartra, felhuzza a satrat es reggel koran osszepakol :)...
Iriomote szigetet is bejartuk, ez a leglegleg dzsungel Japanban - hat tenyleg van benne valami... A sziget meglehetosen nagy, talan 100km is megvan, de alig laknak rajta emberek, ket kis telepules a deli es az eszaki kikoto mellett egy-egy, a sziget belseje pedig suru erdo. Epsegben megusztuk, pedig volt egy eleg vakmero turank is mangrove erdon, mocsaron, sziklakon keresztul egy olyan 60m magas vizeseshez, ugyhogy amennyire tolem tellett igyekeztuk "megelni a dzsumbuj-elmenyt", ha mar itt vagyunk :D.
Ishigaki szigete is gyonyoru, ez a Yaeyama szigetek "foszigete", itt meg varos is van, ami azert nagy szo a helyi viszonok kozt :)).
Sajnos tegnap megerkezett egy eleg eros tajfun ide, ugyhogy a tovabbi turistatevekenysegnek lottek. Eleg kemeny volt ma. Minden bezart, boltok, benzinkutak, kikotok es meghalt a varos egy napra. Eloszor azt hittem, hogy 50-nel fuj a szel, mert ezt irtak ki mindenfele, ugy voltam vele, az nem is nagy szam, mig ra nem jottem, hogy a mertekegyseg m/s... tenyleg iteletido volt, ilyet meg azt hiszem nem is lattam. Mi bereltunk egy autot itt ishigakin, ez bizonyult a legolcsobb szallasnak (eredetileg satorozasra szamitottunk..), persze a legkisebb auto a legolcsobb, de ez nem tul kenyelmes hosszu tavon... namindegy, atveszeltuk. Sokat dumcsiztunk a kocsiban, megbeszeltuk az itt toltott ev emlekeit, Hunor naplot irt, neha megvigasztalt, mikor nagyon elkeseredtem, hogy mieeeeeeert kelett, hogy epp itt erjen minket a tajfun. Hat igy. Mostmar csak az eso esik, es ha minden jol megy nemsokara hazakeveredunk ujra nakagusukuson falvara, hogy ott eltoltsuk az utolso 9 napunkat a hazautazas elott...
tajfunnal vagy tajfun nelkul, nagyon megszerettuk okinawat, a szigeteket, a tengert, de mar vagyunk haza is, kozetek!!!!!!
soksoksok puszi
teodora es hunor

utaki - szent hely

Egy barlangban álltam a tengerparton. Felettem ablak nyílt a szabadba, ezen át szánkázott be a perzselő napfény és kilátás nyílt a vakítóan kék égre, amin puffancs felhők perdültek táncra. A kék ég szegélyét buja zöld fák lombja festette élet-zöldre és a fákról a barlangba csüngő indák álmosan ringatóztak az illatos tengeri szélben. Néha egy-egy falevél pergettle lassan, természetes könnyedséggel, mégis súlyosan - akár egy ima. A hátam mögött a tenger szívdobbanása énekelt az életről és a folyton pergő homokszemcsék kórusa lelkesen várta az új meg új hullámokat. Alattam, a csilingelő fehér korallokon apró rákok sziszifuszi munkájának végtelen zenéje halkan koppant, ahogy gyönyörű kis házaikat húzva örökké vándorolnak, talán még a sós-fűszeres ezerszínű tengeri szél sem tudja hová.

Tamure - Tahiti tánc video

http://www.youtube.com/watch?v=K8YN84WyN7A ezen a linken fenn van a tahiti táncunk :-)
remélem tetszik...;-)

hírlevél9

Annyi mindent írnék még, ha tudnék, de már így is túl lelkendezős a levelem, azt hiszem. Mióta tényleg nyár lett itt Okinawán, még álomszerűbb az egész és teljes pompájában ragyog. A képeket is sokat kellett válogatnom, hogy annyit küldjek, amennyit meg lehet emészteni, ne rohanjak le mindenkit az élményeinkkel…
Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi még aug. közepéig nyomjuk a sulit a munkamániás japánokkal, és tényleg úgy kell csinálni, mintha dolgoznánk valamin. Pedig ki hallott már olyat, hogy júliusban a padban ül az ember, méghozzá valami agyament naptól és melegtől rettegő kultúra folyományaként jéghidegre hűtött osztályteremben, besötétített ablakokkal! Az ázsiaiak rettegnek a melegtől. Mihelyt 25 fok fölé megy a hőmérséklet, a halálukon vannak és ha nincs légkondi látványosan haldokolnak. Jajjj, és természetesen csak a fehér bőr a csinos, ezért engem mindenki nagyon sajnál, hogy milyen csúnyán le vagyok barnulva és mindenki könyékig érő fekete kesztyűben, fekete napernyővel szaladgál. ??? Ez a nyári kultúrsokk adag, azt hiszem.
Na de száz szónak is egy a vége, Okinawa SZÉP, mi jól vagyunk, és gyönyörűszép nyarat kívánunk minden szerettünknek, barátunknak otthon, a szép verőfényes Magyarországon, vagy bárhol máshol, ahol éppen a világot járják!

Soksoksoksoksok puszi:

Teodóra és Funoru

2007. július 10., Okinawa

hírlevél8

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaj, és azt el is felejtem mondani, hogy fogytam vagy 4 kilót… hm, hogy miért is? Laina, a tahiti lány elkezdett nekünk tahiti táncot tanítani, amibe én rögtön beleszerettem. Elég kemény edzés, a lényege, hogy deréktől lefelé és térdtől felfelé mozog csak az ember, úgyhogy pont jó helyre megy a kiképzés. Ja, és ezen kívül szerintem gyönyörű is. Mivel ezen a hétvégén volt a külföldi diákok fesztiválja itt az egyetemen, felléptünk, és erre minden egyes nap gyakorolnunk kellett. Nahát ez megtette a hatását és levitte a kilókat J. Hunornak meg csak dagadt a melle a büszkeségtől, ahogy nézett minket táncolni…hihihi… Az egész projektben az tetszett talán a legjobban, hogy 6-an voltunk, 6 nő, a világ különböző ponjairól. Van Laina, a tanárnőnk, aki már maga egy komoly egyveleg: francia apa és tahiti anya gyereke, és Elefántcsontparton nőtt fel. Van egy mongol lány, Mai, aztán Prettika a Fidzsi szigetekről, Anya, aki orosz, Lesila, aki tonga-i és én, magyar színekben. Mindannyian teljesen különbözőek vagyunk, mindannyian a magunk defektjeivel: egyiknek a fenek nagy, másiknak a combja vastag, a harmadik pici… és az összhatás mégis annyira szép. VILÁG TÖKÉLETLENÜL GYÖNYÖRŰ NŐI EGYESÜLJETEK!!! :) :) :)

Már voltam egyszer, mikor először voltam Japánban egy ilyen nemzetközi fesztiválon, ahol mindenki bemutathatja a kultúráját és nagyon élveztem, úgyhogy ezt a mostanit is már alig vártam! Volt indonéz, kínai, maláj, thai kaja (hüüü… és én ezt mind végigkóstoltam táncolás előtt… J), a színpadon pedig szamoai tánc, dél-amerikai fiesta, mongol lantjáték, hastánc, hogy azért mi se maradjunk alul, magyar népdal… rengeteg szín – harmóniában.

hírlevél7

No, de a többit majd az idő megmutatja, hagyjuk az érzelgősséget. A hétvégéink változatlanul izgalmasan telnek, Hunornak nem lehet panasza, mert mióta Ludo hazament (igen, sajnos hazament L! De illően elbúcsúztattuk egy meglepetés beach partyval. Ami egészen addig tartott, amíg a szokásosan óvatos kicsi sárga ember nem jött az elemlámpájával kiparancsolni minket a vízből, mivel itt japánföldön az éjszakai fürdőzés is tilos.) Szóval mióta Ludo elment, Mina, a marokkói lány mellett Laina, a tahiti lány lett a kempingezőtársunk, úgyhogy Hunor a hétvégéit három virgonc csajszi társaságában tölti J. A múlt héten Minnajimán sátoroztunk, ami egy ici-pici sziget, gyönyörű halakkal. Lassan én is kezdek belejönni a sátorozásba, bár a lelkesedés eddig sem hiányzott, de mostmár megtanultam sátrat állítani is, úgyhogy végre talán hasznomat is veszi Hunor (bár a fagyűjtéssel még mindig hadilábon állok J ). A sátrunk 2 személyes, úgyhogy a múlt hétvégén nagyon gálánsak voltunk, a két lány aludt benn a sátorban, mi pedig Hunorral a tengerparton a sátor mellett. Nem volt túl kényelmes, de így legalább gyakran felébredtem, és hallgattam a tenger hangját, néztem a csillagokat, aztán pedig a napfelkeltét.

hírlevél6

Van még egy mozzanat, ami nagyon szép volt, a közösen töltött két hét utolsó napja.
Okinawa fősziget keleti oldalán van egy kicsi sziget, Kudakajima. Ez a sziget az okinawaiak szerint az istenek szigete, hiszen keletre van a főszigettől, tehát az okinawai királyság központjából, a Shuri várból nézve épp e mögött a sziget mögött kel fel a Nap. Kb. 20 perc hajóval egy nagyon eldugott, pici kikötőből, hát ide vettük az utunkat utolsó nap. Az egész sziget 7km hosszú, 500-an lakják, csendes, békés, időtlen nyugalmat árasztó hely. A sziget déli felén van a falu, ezután a cukornádföldek, majd a legészakibb része a szigetnek már tejesen érintetlen, dzsungel-szerű erdő. Az okinawai vallás nem templomépítő, hanem természetimádó, így számukra az a szent hely, ami érintetlen természet. Azt hiszem ez az utolsó kirándulás, az okinawai kék ég és még kékebb tenger, egy utolsó közös úszkálás a színes halakkal, a mosolygós pici nénik, a tengeri szőlő és az okinawai húsleves - tökéletes befejezése volt az együtt töltött két hétnek. Azzal, hogy Nonóékat elbúcsúztattuk, kicsit belém hasított az érzés, hogy már csak egy-két hónap és itt kell hagyni ezt a gyönyörű helyet, amit annyira megszerettünk mind a ketten Hunorral és ami szerintem mindkettőnknek az életről, a szabadságról, a kalandról, a természetről és a tengerről szól. Felemás érzés ez, és csak egyre inkább az lesz, azt hiszem. Hiszen már alig várom, hogy újra találkozzak otthon azokkal, akiket szeretek, és ezt csak felerősítette bennem az, hogy Nonóék itt voltak. Viszont ez a hely tényleg egy szerelem és azzal, hogy elmegyek innen, nem kis darabot kanyarítok ki majd a szívem sarkából.

hírlevél5

Mindenesetre ezt is túléltük és azért szerencsére a következő nap már megint kikandikált a napsugár. Ekkor elmentünk megnézni egy gyönyörű, hatalmas cseppkőbarlangot (ebből elég sok van itt Okinawán).
Az elkővetkező napokon próbáltam minél több barátomnak bemutatni a nővérkémet, mert nagyon szerettem volna, hogyha igazán látja, hogyan is élünk itt és egyébként is mindenkinek annyit meséltem róla, hogy már alig várták. Az ázsiai osztálytársaim pedig meg voltak őrülve Ruben szöszi buksijáért.

hírlevél4

A következő napot a Csuraumi (Hunor szerint csumicsumi – néha már agyára megy a japán) akváriumban töltöttük, ami a világ legnagyobb akváriuma (bizony, itt van „nálunkJ”) és bemutatja az itteni (meglehetősen gazdag) tengeri élővilágot, korallok, rákok, még cápa is van a kínálatban.
Álomszerűen szép hétvége volt, Csibarijó, a kisautónk is derekasan bírta a kiképzést, mindenhová elvitt minket. Ezek után már azért sem mertünk reklamálni, hogy amint visszaértünk az egyetem körzetébe rákezdett a trópusi eső és szakadt egész rákövetkező nap. Hmmm, a trópusi eső – erről nem is tudom, hogy mit írjak, de hogy ilyet eddig még nem értem, az biztos. Úgy ömlik az eső, hogy az út túloldaláig sem lehet ellátni, az esernyőt pedig nem is értem, hogy pár optimista miért is viszi magával. Lehet hogy egy fürdőszobai csipogós kiskacsával többre mennének. Vagy úszószemüveggel.

hírlevél3

Mindenképp szerettük volna Nonóéknak megmutatni nem csak a főszigetet, hanem az környező kis szigetek világát is, mert az egy külön valóság. Én, ha tehetném, minden időmet a kis szigeteken tölteném. Itt megszűnik az idő, minden lustán-lassan történik, de hatalmas szívvel. Az édeskrumpliföldeken valószínűtlenül öreg, töpörödött nénikék dolgoznak és óriási mosollyal, csillogó szemmel köszöntik a ritkán arratévedő külföldit. Egy ilyen kis szigeten, Kourijimán van nekünk Hunorral két jó barátunk, akikkel még az ősszel találkoztunk mikor legutóbb jártunk arra. (Talán még van, aki emlékszik a szamaragolós képre, az itt készült.) Nonóékat is szerettük volna bemutatni a barátainknak és úgy tűnik éppen a legjobbkor érkeztünk, mert bulit szerveztek aznapra, úgyhogy az egész falu apraja-nagyja összefutott és mindenki elhozta az aznap fogott friss zsákmányát is, úgyhogy ettünk rákot, csigát, kagylót, moszatot, ezerféle tengeri halat, mindezt tengeredzett, hozzáértő halászemberek tálalásában. Olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy azonnal otthon éreztem magam, mintha csak Csanádon, a nagyszüleim kicsi falujában lettem volna egy nagycsaládi mulatozáson. Milyen különös, hogy itt vagyok a világ másik végén, és itt is rá lehet találni ugyanolyan nyíltszívű, egyszerű, közvetlen falusi emberekre, mint akikkel otthon is olyan jó együtt lenni.

hírlevél2

Akármilyen vonzó is az egyetem és környéke (kisvárosi betondzsungel), nem sokat teketóriáztunk, indultunk északnak, hogy egy gyönyörű kalandos hétvégét töltsünk el napsütésben, patakmászással, vízesésben fürdéssel a dzsungelben, halakkal úszkálással a tengerben. Két éjszakát egy nagyon hangulatos, fiatal hippik által épített táborhelyen töltöttük a hegyekben. Jófej energikus, kreatív emberek, egészséges ételek és rengeteg napfény (annak ellenére, hogy elvileg még javában állt az esős évszak). Nehéz szívvel hagytuk ott ezt a helyet, annyi szeretettel vettek itt körül minket és annyira hangulatos volt, de sejtettük, hogy azért új kalandok is várnak majd.

hírlevél1

Az új hírlevelet felteszem a blogra képekkel, mert olyan nagy lett, hogy sehogyan sem sikerül átküldeni...

Kedves Barátaink, Szeretteink, Szívünkhöz Közel Állók!

Szégyenletesen régen nem írtam hírlevelet. Ennek az az oka, hogy június 7-én volt Hunor szülinapja, tehát először eme nagy ünnep méltó megülésének szervezésével voltam elfoglalva. Június 8-án pedig vendégek érkeztek hozzánk otthonról. BIZONY. Ilyen szenzáció történt. Drága nővérkém, Nonó a férjével Peterrel es Rubennel (ki ne ismerne Rubent J - Nonó 3 éves vagány kisfiát?) megérkeztek hozzánk látogatóba. Ezalatt pedig szépen lassan (már nagyon ideje volt…) eljött az okinawai nyár is, szikrázóan kék égbolttal, azurkék tengerrel, tiri-tarka halakkal és fehér homokkal, úgyhogy nagyon jó dolgunk van és mindig volna is mit írni, csak időt nehéz találni rá. De most megpróbálom…
Szóval csak szép sorjában…

Hunor szülinapja. Biztos nem mindenki van így vele (csak azért mondom, mert példának okáért Hunoron nem látom az eufóriátJ), de én próbálok maximálisan kiélni és megünnepelni minden szülinapot:). Így hát Hunor 29. szülinapjára összetrombitáltam az összes barátunkat, tortát rendeltem, főztem, vettem jó sok sört és készítettem egy meglepi-vetítést Hunornak a tavalyi évről. Kicsit aggódtam, mert csütörtök este lévén kétes volt, hogy eljönnek-e a meghívottak, de kellemesen csalódtam. Szinte minden meghívott ott volt és akkora szeretettel ünnepeltek, hogy teljesen meghatódtam. Jó érzés volt végignézni azon a sokféle emberen, hallgatni, ahogy mindenféle nyelven beszélgetnek és hallgatni azt is, ahogy Hunor minden nehézség nélkül lazán elbeszélget bárkivel angolul. Ha valaki ezt egy éve megmutatja nekem, szerintem el sem hittem volna… az ilyen alkalmak nagyon sokat jelentenek abból a szempontból, hogy mennyire érezhetjük otthon magunkat valahol. Azt hiszem ezzel most Okinawa és az itteni barátaink sokkal közelebb kerültek a szívünkhöz.

Naggggyon jó volt a hangulat, így eltartott a buli késő éjszakáig. Másnap épphogy feltápászkodtunk, elvégeztük az utolsó simításokat, hogy a lakásunk tökéletesen kész legyen a vendégfogadásra, főztem egy fincsi mogyorós-thai csirkét, felvettük a legszínesebb ruháinkat és teljes izgalomban elindultunk a reptérre… leírhatatlanul jó érzés volt ennyi hónap után megölelgetni, megszorongatni a nővérkémet, aki már úúúúúúúúúúúúúgy hiányzott! Rubennel is kiörültük magunkat egymásnak, a férjek pedig (ismerve a Végh-sisters temperamentumát) türelmesen végigvárták mindezt a háttérben. :)
Annyira régen készültünk erre, hogy végre valakivel az otthoniak közül megoszthatjuk a mi itteni világunkat. Nonoéknak nagyon tetszett minden, a miniatür autónk, a picike színes lakásunk, a fűszeres kajánk, a zenéink… - ezt mind úgy hirtelenjében rájuk zúditottuk… J.
Akármilyen vonzó is az egyetem és környéke (kisvárosi betondzsungel), nem sokat teketóriáztunk, indultunk északnak, hogy egy gyönyörű kalandos hétvégét töltsünk el napsütésben, patakmászással, vízesésben fürdéssel a dzsungelben, halakkal úszkálással a tengerben. Két éjszakát egy nagyon hangulatos, fiatal hippik által épített táborhelyen töltöttük a hegyekben. Jófej energikus, kreatív emberek, egészséges ételek és rengeteg napfény (annak ellenére, hogy elvileg még javában állt az esős évszak). Nehéz szívvel hagytuk ott ezt a helyet, annyi szeretettel vettek itt körül minket és annyira hangulatos volt, de sejtettük, hogy azért új kalandok is várnak majd.

Nemzetközi diákok fesztiválja, július 7.

Ahogyan már régóta mondom: Éljenek a szamoai nők! És a férfiak is... olyan táncolás, ugrálás, örömzene és életkedv jön velük, hogy azt öröm megélni :-)
az egyetem nemzetközi diákfesztiválján is nagy sikert arattak...

Drága Szeretteink!

Azt hiszem minden igyekezetem ellenére meg kell szakítanom az időrendet... végül is teljesen mindegy, hogy mi mikor történt ez alatt az egy év alatt, egy idő után úgyis összemosódik majd...
így most a közepébe vágok, és elkezdem a kedvenc képeimet feltenni, szépen nem sorjában :-)

február - bálnanéző túra, tokashiki sziget

ez pedig az a csapat, akikkel a híres-neves bálnanézésre mentünk. nem a társasággal volt a gond, hanem a szégyenlős bálnákkal :-((

február - szónokverseny 5

ez pedig itt én volnék a képemmel, amit a beszédemhez készítettem. a beszédem arról szólt, hogy számomra mit is jelent Okinawa. Hát, valami ilyesmit...